Hogyan lett jó evő a gyerekem? Nagyon melós volt, de megérte

Úgy, hogy békén hagytam

HódosHajni 2018. július 6.

A kislányunk jó evő. Nem én mondom, hanem mások. Pontosabban azt mondják, hogy „olyan jól eszik a gyerek”. A másik skatulyában „nem eszik semmit” gyerekek vannak, az átjárás ritka. A jó evő gyerekhez nem vezetett semmiféle különleges út, nem vetettem be trükköket, nem bújtam pszichológiai és önismereti könyveket és nem kaptam idegösszeomlást sem. Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom: egyszerűen a helyén kezeltük az evést. És ha ez nekünk bejött, másoknak is be fog.

Már a terhességem idején – sőt, jóval azelőtt, hogy gyerekem született volna – gondoltam egy nagyot. Pontosabban álmodtam egy nagyot.

Mivel sok ellenpéldát láttam, azt szerettem volna, hogy nekem ne kelljen az asztal körül futkározni a villára tűzött falattal, hogy egye meg a gyerek. Azt szerettem volna, ha nem kell minden evéskor valami különleges performanszt előadnom – egyet a mama kedvéért, egyet a papa kedvéért – és azt is szerettem volna, ha nem kell parízerből meg tv paprikából vicces arcocskát csinálnom a kenyérre, hogy a gyerek hajlandó legyen megenni.

Ehhez elsősorban nekem kellett változnom. „A lovak, Lány, a lovak! Azok esznek állva!” – ezt a mamám mondogatta mindig, mikor a tűzhely előtt álltam és ettem – igen, néha a lábosba belezabálva is, nem tagadom – vagy a hűtő előtt talált, ahol random kaptam be valamit hidegen, ebéd vagy vacsora gyanánt. Nem csak erről szoktam le, hanem arról is, hogy a laptop előtt egyek. Keserves volt, rutinná lett. Fogtam a gyereket, magam mellé raktam a pihiszékben, megterítettem és leültem enni. Közben beszélgettünk, ez eleinte egyszerű volt. Gű, mondtam én, grűűűű, nyáladzotta ő vissza.

jo_evo_gyerek.jpg

Így kezdődött.

Volt ugyan mérlegünk, akkor vettem elő, ha kontrollra mentünk, vagy a védőnőhöz. Nem méricskéltem minden nap és nem foglalkoztam vele, mennyit KELLENE ennie. Figyeltem. Megtanultunk aludni, megtanultunk enni. Persze szerencsém is volt, a kislányom nagy étvágyú csecsemő volt, egy-két hét alatt meg tudtam különböztetni azt a dühös, követelőző, paprikavörös fejjel járó ordítást, ami az éhséget jelentette, a „szarazélet” nyervákolástól, vagy az „anyarabszolga, kurvára unom magam” nyüszögéstől.

A behunyt szemmel, egész testtel vörös színben pompázó, fülrepesztő ordítás jelentette tehát azt, éhes vagyok; anyarabszolga ment és hozta a kaját. Mivel tápos gyerek volt, szopis körülményeket teremtettem: volt, hogy meztelenre vetkőztem, összebújtunk és amíg evett, ringattam, dúdolgattam. Később, mikor egyedül tartotta a cumisüveget, erre nem volt szükség, mint a szivattyú, úgy nyelte a kaját. Én meg végre búcsút mondhattam a fürdőköpenynek, mint mindennapi outfitem része.

Ha mentünk valahova, étel mindig volt nálam. Most is van. Ami nem volt nálam: bio kölesgolyó, kiflicsücsök, kenyér héja, keksz és hasonló rágicsa. Akkor sem, mikor fogzott. Rágcsálni lehet mást is. Soha nem adtam neki ételt, ha nyűgös volt. Ehhez a ridegtartáshoz víz járt. Nem babatea, felvizezett gyümölcslé. Víz.

Együtt enni jó!

Sokat mentünk, sokat ettünk jó helyeken. Tízóraiztunk a piacon: körtét, sajtot, amit az idős nénitől vettem. Uzsonnáztunk túrázás közben, az erdőben. A nagyszombat délelőttjét hagyományosan a nagymarosi Duna-parton töltjük: bevásárolunk a termelői piacon, aztán leterítjük a plédet és kezdődhet a piknik. Vittem a gyümölcssalátát és a műanyag kanalakat a játszótérre, megterítettünk a padon és meghívtuk a többi gyereket enni.

jo_evo_gyerek3.jpg

Mert együtt enni jó. Erre viszont kevés lehetőségünk van, ezért minden alkalmat megragadtam és megragadok most is, hogy együtt együnk. Vasárnap nagy reggeliket csapunk, előző este már kéri, hogy „reggel mindenféle legyen az asztalon!”. Hétvégén főzök, de gyakran megyünk étterembe is. A felszolgálók nagy megdöbbenésére a gyerek nem gyerekmenüt vagy sült krumplit eszik rántott csirkemellel, hanem az étlapról választ. És erre nagyon büszke vagyok.

Vannak szabályok

Leültünk a férjemmel, és megbeszéltük, mit nem fogunk csinálni, ehhez következetesen tartjuk magunkat. Mivel ő elég válogatós és vannak ételek, amiket egyáltalán nem fogyaszt el, megkértem, hogy az asztalnál ne mondjon olyanokat, hogy „ezt nem szeretem”, és egyáltalán, ne beszéljünk arról, hogy ez vagy az a kaja gusztustalanul néz ki – kelbimbófőzelék – hogy soha meg nem ennénk, még ha fizetnének érte, akkor sem – tökfőzelék -, ételre egyáltalán nem mondjuk, hogy „fúj”, és azt sem, hogy ennek az ételnek rossz az íze.

Megbeszéltük, hogy soha nem minősítjük a gyerek étkezését és kerüljük az olyan mondatokat, hogy „nem ettél semmit”, „ennyi volt a vacsora, hát ez semmi?!”. Nem mondjuk, hogy ami a tányéron van, azt mind meg kell enni, nem csinálunk hülye versenyt az evésből és nálunk nem az lesz az angyal, aki először megeszi az ebédet, nem dicsérjük meg, ha megevett mindent és soha, soha, de soha nem mondjuk, hogy addig nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem eszed, amit kimertünk. Nem borulunk ki, ha a gyerek azt mondja, hogy nem kér vacsorát, mert még nem éhes, vagy azt, hogy inkább vajas kenyeret akar, nem a főtt ételt.

Édesség

Bevezettem az „egy nap egy édesség” szabályt és pofátlanul édességnek minősítettem olyan dolgokat is, amik egyébként nem feltétlenül azok. Nincs nálunk süti, csak hétvégén. Vagy különleges alkalmakkor. Akkor viszont megadjuk a módját.

Beengedtem a konyhába. Van saját kése, szeletelheti a répát a levesbe, fejtheti a borsót, keverheti a palacsintatésztát, sózhatja a pörköltet. Vajazhatja egyedül a kiflijét. Nálunk az étel játék és a kés, villa, olló a gyerek kezébe való. Beszélgetünk az ételekről, nagy volt a csodálkozás, hogy vannak emberek, akiknek rózsaszínű a pisije a céklától. A spárgától meg büdi. Kóstolunk, rengeteget. Megtanítottam várni. Ha éhes, nem dobok el kaszát-kapát: megmondom, mennyit kell várni az ételre. Vagy azt, befejezem, amit csinálok és majd utána készítek neki uzsonnát.

jo_evo_gyerek2.jpg

Nem kell pánikolni

Nem estem kétségbe, mikor hetekig csak tojásos nokedlit meg sajtos-tejfölös tésztát evett. Nem szóltam semmit, mikor visszautasította a brokkolit, mert a Nándi azt mondta az oviban, hogy az fúj. Nem vettem magamra, mikor azt mondta, az oviban jobb a kása, mint az enyém és a zöldséges-sajtos rizs is sokkal finomabb, szóval, ne nagyon erőlködjek ezekkel itthon.

Nem dühöngök, mikor apámékhoz megyünk vendégségbe, mert tisztában vagyok vele, hogy a kislányunk pontosan tudja, apu élettársa ilyenkor kétfélét is süt a kedvéért, így az ebédre esély sincsen. Majd eszik vacsorára „rendes kaját”. Tiszteletben tartom a hülyeségeket, például azt, hogy a mozzarellát csak a kutyás villával lehet enni, minden mást lehet bármelyik másik villával, és hogy a kakaó a Peppa malacos bögrében jár, a banánturmix meg a baglyosból.

Hogy melós volt-e? Nagyon. Hogy fárasztó-e? Kurvára. Hogy megéri-e? Nagyon. És hogy biztos vagyok-e abban, hogy ez így jó, hogy ezt jól csináltam. Teljesen. Biztosan elcsesztem sok mást, de hogy ezt jól csináltam, jól csinálom, abban biztos vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

https://sobors.hu/api/trackback/id/tr4014077045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.