Soha meg nem főzött kajáink: konyhai gyávaságom története

Alacsony lécek, amiket nem ugrunk meg

Mindannyiunknak vannak konyhai álmai, nekem gyakran olyan alacsony léceket sem sikerül megugranom, mint, hogy elkészítsek valamit, amiről pedig tudom, hogy finom, hajtana is a kiváncsiság, de egyszerűen félek, hogy bebénázom

Aztán, ha egyszercsak megszáll az ihlet, kiderül, hogy nem is akkora ördöngősség.

És most itt ne szuvidolt homárra gondoljunk céklazselével, szerintem csomó mindenkinek para kipróbálni egy-egy új alapanyagot, vagy főzési technikát, új „konyha“ fűszereit. Ráadásul itthon a legtöbb, kicsit is extra hozzávaló nem kifejezetten olcsó, engem sokszor az tart vissza, hogy nem szívesen dobnék ki többezer forintnyi kaját, csak mert nem sikerül olyanra.

Az egyik nagy mumusom a marha. 

Mert a csirke az oké, azt nehéz elrontatni, meg a disznó is oké, mert azt ezerszer láttam, hogy kell csinálni, meg is főztem/sütöttem sokszor.

A marha, na az nekem misztikum volt hosszú éveken keresztül. Eleve, hol kell venni? Milyen a jó hús? Honnan tudom, hogy nem lesz belőle cipőtalp? Tudom, megmondja a hentes. Akkor úgy teszem fel a kérdést, hogy hol van az a hentes? Aztán melyik kajához melyik része kell? És azt mennyi ideig kell sütni/főzni? De főleg? Tényleg hol van már az a hentes!

Ne röhögjetek, másfél évig szemeztem egy marha-recepttel. Iszonyú guszta volt, ahhoz képest nem is kellett volna beszerezni hozzá egy culinarisnyi fűszert, de mégis – marha.

Aztán egy hétvégén – egy életem, egy halálom – nekiláttam.

A húst végül egy szimpatikusnak tűnő hentesnél vettem meg (előtte több hétig stíröltem a piacon, hogy hányan állnak nála sorban, lehet, hogy a végén azt hitte, én vagyok az áentéesz).

Hazavittem a cuccot, elővettem a receptet, és kissé remegő kézzel nekiláttam. (Nekem amúgy is van ez az állapotom, hasonlatos egy első randihoz, amikor először főzök / sütök meg valamit, amire régóta készülök: kalapál a szívem, kapkodva veszem a e levegőt, kicsit talán bele is izzadok.)

Összeállítottam a kaját, betettem a sütőbe (sütőben főtt, sokáig, szóval az alapanyagok beszerzésén kívül nem volt vele nagy macera), és vártam. Időnként megmutattam neki az arcomat a sütő üvegén át, hátha így látszik, hogy én ezt a dolgot kettőnk között komolyan gondolom. Végül három óra szemérmes kukucskálás után kinyitottam a sütőt – és a kiszálló illatból tudtam, hogy működött a kémia. A hús omlós volt, a szaft sűrű, az ízek mennyeiek – pont olyan, mint amire számítottam.

Szóval legyünk bátrak, ha új technikákról, alapanyagokról van szó – vagy legalábbis győzzük meg magunkat, hogy gyávaságból még sosem születtek konyhai remekek (sem.)

Nektek van konyhai mumusotok?

Olyan alapanyag, amiből sohasem tudtok jót venni? Vagy jól elkészíteni? És mi a stratégiátok? Elkerülitek vagy beleálltok bátran?