Így készül a ropogós, nagy szemű házi kenyérmorzsa

Egy olyan végtelenül egyszerű alapanyag, mint a morzsa minősége fényévnyi különbségeket képes tenni étel és étel között.

A bolti zsemlemorzsa olyan, mint a fűrészpor: állag nélküli és íztelen, illat- és karaktermentes, egyszerűen nem jó. Éppen olyan, mint a silány bolti kenyerek, ezért nem érdemes megvenni. Nem csak önmagában rossz, de mindent elront, amire rászórjuk, amihez felhasználjuk.

Jellegtelen lesz tőle a panír a rántott húson, semleges porral vonja be a legjobban sikerült, legfelhősebb állagú túrógombócot. Ezzel szemben a finom, igazán aranyszínűre és ropogósra pirított morzsa tökéletessé egészíti ki, gazdagítja a rántott húst, a gombócot, a derelyét, a fasírtot, a karfiolt.

A jó kenyér az alapja

A baj most is a kenyérnél kezdődik, illetve annak hiányánál. Nehéz finom kenyérhez, így nehéz jó morzsához jutni. Egyetlen megoldás létezik: a jó kenyérmaradékok megszállott gyűjtögetése, tudatos, gondos szárítása, tárolása majd körülményes, kissé balesetveszélyes reszelése.

Megéri? Nagyon.

Először is külön műfajként kell tekinteni a morzsákra: van, amihez a durva kovászos kenyér, de olyan is, amihez inkább a kifliből, kalácsból, zsemléből készült morzsa megy jól, érdemes ezeket szétválasztani.

A szabályok

A legfontosabb, hogy a maradék szikkadt kenyeret tilos nejlonzacskóban tartani, mert megpenészedik. A legjobb a szellős papírzacskó, ebben kell gyűjteni a jófajta kenyerekből, pékárukból megmaradt sarkokat, szeleteket. 

A legjobb morzsa az igazán régi, több hetes kenyérből lesz. Ha a kenyerünk száraz, de nem kemény, még nem lesz igazán jó a morzsa belőle. 

A másik igazán fontos körülmény a reszelés. Ezzel az a baj, hogy a legjobb morzsa a kőkemény kenyérmaradékból lesz, ezt viszont nem minden aprítógép képes elvinni, nem marad más hátra, mint kezünk és szemünk épségét kockáztatva kézzel reszelni le a száraz kenyeret.

A kész morzsát is óvatosan kell tárolni: olyan edényben, amibe nem jutnak be a molyok, mégis enyhén szellőzik, nehogy bepenészedjen.

Fotók: Ács Bori/Sóbors