Zöldségekkel főtt szalontüdő bársonyosan krémes szaftban

Hadd legyek egészen őszinte. Hosszú időn keresztül tagadásban éltem a belsőségekkel kapcsolatban. Nem ettem, nem készítettem ilyesmit. De mindenhonnan jött az impulzus. A belsőség nemcsak, hogy tápláló, nemcsak, hogy igazi ínyencség, hanem igazi menőség is. Irodalmi művek és a közbeszéd tárgya. Egy olyan dolog, amivel kapcsolatban még a politikai diskurzusból kivonult honpolgár is véleményt formál. Amiről még van miért vitatkozni.

A szalontüdő megszeretésének rögös útja

Kultúrsznobizmus áll tehát a háttérben. Egy igazi gasztronómus, egy konyhai tollforgató nem élhet sötétségben, gondoltam. Egy mély lélegzetet vettem, majd elindultam az úton, ami a maszek hentes felé vezetett. Néhány percnyi tétlen ácsorgás után mégis sarkon fordultam, és gyors léptekkel kiviharzottam a Sarkiból. Nem álltam még készen.

De nem az a fajta nő vagyok, aki egykönnyen feladja. Úgyhogy Anyukám sweetheartjához, Zoltánhoz fordultam, mert tudtam, hogy kedveli az ilyesmit. Készíti is szívesen a savanyú tüdőt, de csak ritkán, mert Anyu olyankor módfelett ellenszenves lesz, mivel nem állhatja a főzés közben terjengő illatokat. Egy szó, mint száz, mondtam Zoltánnak, hogy legközelebb mikor készít egy kis szalontüdőt, tegyen félre nekem, merthogy én bizony megkóstolom, ha törik, ha szakad.

Nem felejtette el, és amint zöld utat kapott haragos asszonyától, alaposan bevásárolt és főzött egy emberes adag tüdőt. Zsemlegombócot is készített hozzá. Szépen elcsomagolta az egészet és áthozta nekem.

Ráhangolódásképpen Hrabalt olvastam, este besöröztünk kicsit, majd másnap, szelíd másnaposságban kora délután átestem a tűzkeresztségen. Így kezdődött minden. Azóta én már nem félek semmitől.