20 perces, hamis vargabéles: a maradékfelhasználás jegyében született

Gyerekkoromban imádtam a vargabélest. Legalábbis azt hittem, hogy azt, mert a Mama így nevezte. Hétfőnként készítette, és én mindig mondtam, hogy ez a legkedvencebb süteményem.

A hamis vargabéles

Aztán egyszer egy étteremben, mikor még Anyuék olvasták fel nekem az étlapot - szóval jó régen volt -,  kiderült, hogy van vargabéles. Helyben vagyunk - gondoltam.  Én azt kérem!- kiáltottam. Eszel hozzá valami levest? - kérdezte Anyu.  Igen, persze - vágtam rá, de igazából mindegy volt, csak legyünk túl rajta és jöjjön a vargabéles.

Végre elérkezett a várva várt pillanat. Meghozták a vargabélest, és mit mondjak, förtelmes volt. Réteslap volt a tetején meg az alján és rémséges mazsoladarabokkal volt tele, valahogy egészen más volt, mint a megszokott Mama-féle béles. Elképesztően csalódott voltam. Meséltem is Nagyanyámnak az esetet. Ő csak mosolygott. Gondoltam, biztos büszke, hogy az ő vargabélese a legjobb a világon, amihez még az éttermi sem ér fel. De végül, csak ennyit mondott: A miénk a hamis.

A maradékfelhasználás jegyében született

A Mama később elárulta, hogy nem is tudja pontosan, hogy készül a vargabéles. A hétfői süteményt is csak azért hívja így, mert a Dédanyám is így nevezte. Ő is mindig hétfőn készítette a megmaradt levestésztából meg a vasárnapi süteményhez el nem használt túróból, tejfölből. Mazsola az ő verziójába is kerülhetne, azt meg csak azért nem tesz bele, mert tudja, hogy nem szeretem.  Na szép, akkor ilyet csak nálad lehet enni? - kérdeztem tőle. Nagyon úgy tűnik - válaszolta. Csinálok majd neked hétfőn, jó?

A rend kedvéért megadom az arányokat. Ám ezeket kezeljük szabadon. Tényleg a maradékfelhasználás a lényeg. Szóval minden feleslegessé vált, ám még jó alapanyagot tegyünk csak bele nyugodtan.