Nagyanyám szalagos fánkja: egy örökké tartó szerelem bizonyítéka

Családi anekdotává lett a farsangi fánk esete minálunk. A Nagyapám az, akinek rendre eszébe jut a dolog. Ez így rendben is lenne, ha Paula dédanyám tökéletes szalagos fánkjának emléke nem kísértené az öreget.

Komolyan mondom, minden évben úgy várja, hogy elkészüljön a fánk, mint egy kisgyerek. Aztán mikor a kezébe veszi a tányért, rajta a kerek, sült, kelt tésztával, jó alaposan megnézi, megvizsgálja azt, majd felsóhajt és szomorúan kijelenti:

“Nem olyan, soha nem olyan, mint az anyám fánkja volt. Az magas volt, könnyű, szabályos, kerek, közepén tökéletes csíkkal.”  

Még egyet sóhajt, majd komótosan elfalatozza a tökéletlen fánkot.

Nagyanyám valószínűleg azóta hallgatja a fánk-kritikát, mióta házasok, úgyhogy már csak legyint a dologra. Én mindig arra gondolok, hogyha nekem mondana ilyet a férjem, biztos vérig sértődnék, és önsajnálatba süppedve fogadnám meg, hogy az életben többet nem sütök neki. De az én drága Nagyanyám nem ilyen, sőt! Ő a mai napig fáradhatatlanul kutat újabb és újabb fánkreceptek után, hátha egyszer majd meglesz a tökéletes. Hiába, ilyen az igazi szerelem.

Jöjjön most az idei verzió, ami ugyanolyan szuper lett, mint bármelyik másik, amit életében sütött. Kívül ropogós, belül puha, nem olajos, kicsi és helyes. Nyilván elfogult vagyok, de mivel én nem kóstoltam Paula csodafánkját, nekem Nagyanyám tökéletlen szalagos fánkja a legfinomabb. Házi baracklekvárral természetesen.